Feleség

Feleség (is) vagyok. Már 25 éve. Erre szokták mondani, hogy ez már gombócból is sok. Egy egészen biztos, eltelt. A házassági évfordulónk napján éppen szabadságon voltam. Délután volt egy kis időm elmélkedni ezen a 25 éven. Először az esküvőnk napja jutott eszembe, hogy éreztem magam, hogy zajlottak az események. Azután a másnap reggel. Próbáltam felidézni magamban az akkori érzéseket. Milyen volt új helyen ébredni? Azután a gyerekek jutottak eszembe, ahogy megszülettek, cseperedtek. A férjemmel a kapcsolatunk, ami nem nevezhető felhőtlennek sajnos. Az is biztos, hogy mindketten tettünk azért, hogy mindez így alakult. A legkisebb gyermekem, aki más mint a többiek. Autista. Sok nehézséget éltem (éltünk) át az évek során, de miközben ezekre gondoltam, nem volt bennem se harag, se szomorúság. Minden ami történt hozzájárult ahhoz aki ma vagyok. Értem, fejlődtem általa. Ha lehetne elkerülném a problémákat, de ez nem választás kérdése. Az viszont igen, hogy mit kezdek a tapasztalatokkal. Választottam. Segítek a tudásomat, tapasztalatomat felhasználva.
Akik most lesznek feleségek azoknak nem örökké tartó boldogságot kívánok (az úgysem létezik), hanem sok erőt, kitartást és józan gondolkodást, hogy az életük tapasztalatait jól tudják megélni és felhasználni.

Nyaklánc menyasszonyoknak

Ember

A bemutatkozásom címszavas volt, de ígértem részletesebben is. Kezdjük az elején. Magától értetődik, hogy ember vagyok, hiszen bírok a faj jellemzőivel. Természetesen nem erre gondolok, amikor az emberségemről beszélek.
Mit is jelent számomra embernek lenni?
Leginkább azt, hogy tagja vagyok egy nagy és ezen belül számos kisebb közösségnek, amit emberek alkotnak. Pont annyira hasonló és mégis különböző a többiektől, amennyire mindenki más is. A legfontosabbnak mégis azt gondolom, hogy hová helyezem a hangsúlyt. Nincs semmi bajom az egyéniséggel, sőt. A problémát abban látom ha a saját egyediségeink mellett, nem tartjuk tiszteletben az embertársainkét.
Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy hibátlannak érezve magam elkezdtem másokat okítani, el kell mondjam szoktam önkritikát gyakorolni. Sajnos többször kapom magam azon, mint amennyiszer szeretném, hogy negatív véleményt formálok, ítélkezem. De legalább már észreveszem magam. Szerintem ez egy jó kiindulási alap a fejlődésre, hogy toleránsabb, elfogadóbb legyek.
Természetesen nem a mártírkodás a cél.
Mégis hol van az egészséges határ az önfeladás és az önzés között?
Vannak ezzel kapcsolatban meglátásaim, de kíváncsi lennék a Tiédre is.

Mosolygós szép napot kívánok!